Az utolsó vacsora misztériumába ad betekintést Juhász Gyula csodálatos verse. 

János a Mester nagy szivén pihen,

E tiszta sziven, e csöndes sziven

pihen, de lelke a holnapra gondol,

S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.

Az olajfák felől a fuvalom

Hűsen, szomorún a szobába téved,

Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,

Péter zokog, és árvább, mint az árva,

Júdás se szól, csak apró szeme villan,

Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében

Mély tengerek derűs békéje él benn.

Az ajka asztali áldást rebeg,

S megszegi az utolsó kenyeret!